Különböző anyanyelvű diákok magyartanulásával foglalkozó sorozatunk újabb részében a japán nyelv és a japán anyanyelvű diákok tanításának néhány jellegzetességét mutatjuk be. A bejegyzés szerzője Borsos Levente, a Pont HU alapító tagja, aki 2012 és 2017 között az Oszakai Egyetem lektoraként tanította a magyar nyelvet és kultúrát Japánban. A kétrészes sorozat első része a japán nyelv néhány – a magyartanulás szempontjából releváns – jellegzetességével foglalkozik, míg a második részben a nyelvtanulás és -tanítás kulturális tényezői kerülnek majd a középpontba.

Ahogy Japánt évszázadok óta egyfajta egzotikus, távoli légkör lengi körül a nyugati világban, úgy a japán nyelvet is távoli, egzotikus nyelvként képzelik el az emberek. Ha a japán nyelv egyedülálló írásrendszerére, a szókincsbeli távolságra vagy éppen a nonverbális kommunikáció sajátosságaira gondolunk, ez az elképzelés egyáltalán nem megalapozatlan. Magyarként mégis számtalan hasonlóságot fedezhetünk fel a két nyelv rendszerében, ami fordítva is igaz: a magyarul tanuló japánok rendszerint könnyebbnek tartják nyelvünket, mint például a Japánban is mindenki által tanult angolt. Írásomban megpróbálom összefoglalni, mi az, amire magyar mint idegen nyelv tanárként építhetünk a japán diákok tanításakor, de igyekszem felhívni a figyelmet azokra a – nyelvi, de főleg szociokulturális – eltérésekre is, amelyek meghatározó szerepet játszanak a japán anyanyelvűek tanításakor.

Hangtan

Kezdjük a hangrendszerrel! Általánosságban elmondható, hogy a japán nyelv kevesebb hangot használ, mint a magyar: a magyarul tanuló japánok mind a magánhangzók, mind a mássalhangzók között fognak új hangokkal találkozni. Jó hír azonban, hogy a japán nyelvben rendszerint nagyon tisztán ejtik a hangokat, nem jellemzőek például a diftongusok, ami mindenképpen előnyt jelent a magyartanuláskor. A magánhangzók közül általában nincs probléma az i, az é és az o ejtésével. A japán e a magyarnál zártabb, inkább a magyar é-hez hasonlítható, így a nyílt e kiejtése igényel némi gyakorlást. Ugyanez igaz a magyar á hangra is, amely a japán a-hoz képest nyíltabb. Hasonlóan sok más anyanyelvű diákhoz, a japánok számára is nehéz a magyar a ejtésének elsajátítása is, de a legnagyobb problémát kétségkívül az u és ü megkülönböztetése jelenti. A japánban létezik egy – a latin betűs átírásban – u-val jelölt hang, ami azonban inkább a magyar ü-höz áll közel (bár attól is különbözik). Erre a hangra építve az ü ejtése viszonylag könnyen elsajátítható, a nagyobb problémát az u jelenti. Ennek ejtését az o hangból kiindulva, illetve az a-o-u sorra építve érdemes gyakorolni. Szintén nehéz az ö ejtése, ennek gyakorlásakor az e ajakkerekítéses ejtésével és az ü nyíltabb ejtésével próbálhatjuk rávezetni a tanulókat a kiejtésre. A magánhangzók időtartambeli különbsége általában nem okoz problémát, mivel a japán nyelv is ismeri a rövid és hosszú magánhangzók közti oppozíciót.

A mássalhangzókat illetően a legtöbb problémát az r-l, valamint az s-sz párok megkülönböztetése és ejtése jelenti. A japán r ejtése rendkívül nagy változatosságot mutat nemcsak a különböző dialektusokban, hanem attól függően is, hogy milyen hangkörnyezetben áll. Általánosságban elmondható, hogy az r pergetése nagy kihívás a japán diákok számára, és sok gyakorlást igényel. Nagy a bizonytalanság az s és az sz esetében is, ami a japán nyelv fonotaktikai jellegzetességeiből ered. A japánban bizonyos hangkörnyezetben sz, máskor (a magyarhoz képest selypített) s állhat. Kezdetben különösen nehéz például a szi hangkapcsolat ejtése, mivel a japán csak a si kombinációt ismeri. Ez már a legelső órán gondot okozhat, amikor a Szia! köszönést Sia!-nak ejtik a diákok. Hasonló okokból nehéz a hu hangkapcsolat is, amit gyakran fu-nak ejtenek a japánok. A fentieken kívül főleg az affrikátákkal (pl. c, cs, dzs) és a palatálisokkal (főleg a ty-vel és gy-vel) kell többet foglalkozni a tanulás kezdeti szakaszában. Rendkívül fontos tehát a kiejtés korai fejlesztése, de még így is előfordul, hogy akár magasabb szintű diákok írásaiban is olyan alakokba botlunk, mint a gyarog vagy a betegszég.

Megfelelő gyakorlás mellett a magyar hangok többségét viszonylag gyorsan el tudják sajátítani a japán nyelvtanulók. Nehezebb feladat a helyes intonáció és hangsúly megtanulása, és az ún. „katakana-kiejtés” levetkőzése. Ez utóbbi jelenség szintén a japán nyelv fonotaktikai jellegzetességeiből ered, egészen pontosan abból, hogy a japánban a szótagok döntő többsége magánhangzóra végződik. Ezt tükrözi a japán szótagírás is, amelyben egy-egy karakter egy-egy szótagot jelöl (a japán írásrendszerről a bejegyzés következő részében lesz szó bővebben). A japán nyelvbe átvett idegen szavak is alkalmazkodnak ezekhez a szabályokhoz, így sokszor a felismerhetetlenségig torzulnak (hasonlóan a kínai nyelvhez). Például ticket > チケット (csiketto) ’jegy’, driver > ドライバー (doraibaa) ’sofőr’, escalator > エスカレーター (eszukareetaa) ’mozgólépcső’. Minden nyelvpedagógiai hátránya ellenére a japán könyvkiadók a mai napig gyakran ragaszkodnak hozzá, hogy a nyelvkönyvekben, szótárakban a szavak kiejtését japán szótagírással (katakanával) is feltüntessék. A magyarul tanulók így a tankönyv első leckéjében a Szia! Hogy vagy? szöveg alatt a シア ホジ ヴァジ (sia hodzsi vadzsi) fonetikus átírást olvashatják, és ugyanígy lesz a rendőr kiejtése  レンデール (rendeerü), a macskaマチカ (macsika). Mondani sem kell, hogy ezek az eltorzult alakok rendkívül megnehezítik a helyes kiejtés megtanítását. Tanárként ezért mindenképpen érdemes figyelni rá, hogy kezdő diákjaink ne írják le fonetikusan a szavakat, és a tankönyvekben, szótárakban is hagyják figyelmen kívül a katakanás átírást.

Nyelvtani rendszer

Mint láthattuk, a hangtan terén elég nagy különbségek vannak a japán és a magyar között, ami azonban a nyelvtani rendszert illeti, már sokkal biztatóbb a helyzet. Mindez abból ered, hogy a magyar és a japán egyaránt agglutináló nyelvek. Persze – ahogyan a korábban bemutatott török nyelv esetében is láthattuk – ez nem jelenti azt, hogy nincsenek jelentős különbségek a két nyelv között. 

Az igeragozásban a japánban is vannak toldalékok, a főnévragozásban viszont a magyar névutókhoz, ill. vonzatos névutókhoz hasonló partikulák használatosak. Ezek mind egyalakúak, a hangrendi illeszkedés jelensége tehát újdonság a magyarul tanuló japánok számára. Ha ehhez hozzávesszük az u és ü hangokkal kapcsolatos fent bemutatott nehézségeket, belátható, hogy japán diákok tanításakor nem (sem?) az -ul/-ül raggal érdemes kezdeni a névszóragozást.

Általában véve elmondható, hogy a japán nyelvtani rendszert egyfajta “homályosság” jellemzi: a társalgás során rengeteg információt a kontextus és a háttértudásunk alapján kell kikövetkeztetnünk. A magyartanítás során lépten-nyomon hibákat okoz, hogy a japánban nincs például többes szám és szám-személy szerinti igeragozás sem, valamint hiányzik a birtokos személyjelezés és a névelők is. Ráadásul ezek a jelentések általában más nyelvi eszközzel sem jelennek meg a kommunikáció során explicit módon (mint a bejegyzés második részében látni fogjuk, ez szorosan kapcsolódik a japán kultúra bizonyos jellegzetességeihez). A magyarhoz hasonlóan a japánban is gyakran implicit marad a mondat alanya, ám – lévén, hogy a japánban nincs szám és személy szerinti igeragozás – ez jóval nagyobb bizonytalanságot eredményez. A homályosság a határozottság jelölésének hiányában is megnyilvánul (amit a névelők hiánya is mutat), nem meglepő tehát, hogy a határozott és határozatlan ragozás elsajátítása a japánok számára is nagy nehézséget jelent (vö. „Nagyon szeretek zenét.”)

Kezdő szinten, az irányhármasság tanításakor építhetünk arra, hogy a japánban is elkülönül a hol? (どこ , doko), hova? (どこへ, dokohe) és honnan? (どこから, dokokara) típusú jelentések kifejezése. Kevésbé jellemző azonban a felület és konténer jellegű helyek megkülönböztetése (bár körülírással ez is kifejezhető). Szintén könnyebbség, hogy a japán nyelv morfológiailag jelöli a tárgyat, sőt még külön írásjel is tartozik hozzá (を, wo). Tehát a tárgy fogalmát is könnyen megértik a japán diákok, nem szabad elfelejteni azonban, hogy – ahogyan egy korábbi tanári fórumonkon Wéber Kata is hangsúlyozta – „minden nyelv máshogyan tárgyas”. A magyarhoz képest nagy eltérés például, hogy a japán tárgy gyakran jelöletlen marad, vagy hogy a magyarnál gyakrabban használják a tárgyat mozgást jelentő igékkel (pl. 角を曲がる, kado wo magaru ’befordulja a sarkot = befordul a sarkon’).  Más esetekben viszont fordított a helyzet: amikor a magyar tárgyat használ, akkor a japán nem, például a szüki ‘szeret’ vagy a hosí ‘akar’ kifejezésekkel:

チョコレートが好きです Csokoréto ga szüki deszü. ‘Szeretem a csokit.’

チョコレートが欲しいですCsokoréto ga hosideszü. ‘Csokit akarok.’

A főnévragozással kapcsolatos érdekesség, hogy a japán nyelvben a halmozott mondatrészek közül csak az utolsó után kell kitenni a toldalékot (partikulát). Ebből erednek az olyan magyar mondatok, mint például a Nagyon jó fiú Dáviddal találkoztam (’Találkoztam egy nagyon jó fiúval, Dáviddal’).

A birtokos szerkezetet a japánban a birtokost kifejező szó után álló no (の) partikulával képezik, a birtokot jelölő szó pedig a partikula után áll, például: 

ぺーテルの本  Péterü no hon ’Péter könyve(i)’. 

A szerkezet tehát meglehetősen különbözik a magyartól, ráadásul a többes szám hiánya miatt sem a több birtokos, sem a több birtok kifejezésének nincs megfelelője a japánban. A birtoklás kifejezése tehát gyakran kihívás elé állítja a japán nyelvtanulókat, már csak azért is, mert a japán nyelv már említett homályossága miatt a diákok nem igazán érzik szükségesnek a birtokos konkretizálását, különösen az elvontabb jelentésekben (pl. gyerekkorom óta helyett gyerekkor óta). További nehézségek forrása, hogy a szűken vett birtokláson kívül számtalan más jelentés kifejezésére is a birtokos szerkezetet használja a japán, amelyeket a magyarban gyakran nem birtokos szerkezettel, hanem az -i vagy -s képzőkkel, illetve összetett szavakkal fejezünk ki. Ezek gyakorlása, a köztük lévő funkcionális különbségek megtanítására érdemes kiemelt figyelmet fordítani. 

A kezdő szinthez tartozó témák közül érdemes végül megemlíteni a számokat is. Gyakran megfigyelhetjük, hogy a japán diákoknak nehézséget okoz a nagyobb (tíz-, százezres, milliós) számok használata idegen nyelven. Ennek oka, hogy míg az európai nyelvekben az ezer, a millió és a milliárd a kitüntetett számok, addig a japánban az ezer mellett a tízezret (万, man) és a százmilliót (億, oku) jelöli külön szó.  A japán nyelvben – és a japán nyelvtanulók fejében – tehát a 45 ezer nem 45*1000, hanem 4*10 000+5*1000 és a 230 ezer sem 230*1000, hanem 23*10 000. A tízezerrel kapcsolatos nehézségek viszonylag gyorsan legyőzhetők (hiszen ezeket gyakrabban használjuk például vásárláskor), de még haladó szinten is gyakran egy kis időbe telik magyarul kifejezni Japán lakosságát. A 127 millió felosztása japánul ugyanis 1*100 000 000 + 2700*10 000.

Áttérve a haladóbb nyelvtani anyagrészekre, jelentős különbségeket találunk a két nyelv között az összetett mondatok terén. Ezek részletes bemutatására egy blogbejegyzésben nincs lehetőség, de talán érdemes megemlíteni egy-két érdekességet. A japánban az alárendelt mondatok mindig megelőzik a főmondatot, ami külföldiként különösen furcsa például a függő beszéd ("azt mondta hogy...") esetében, hiszen csak az idézet után derül ki, hogy idézésről volt szó, ami fordításnál, tolmácsolásnál gyakran nehézséget okozhat. Hasonló jelenség, hogy a magyarázó mellérendelés esetében jellemzően az ok van az első tagmondatban. A japán diákoknak ebből kifolyólag furcsa és szokatlan lehet, hogy a magyarban a két tagmondat sorrendje felcserélhető. Azaz míg magyarul a Holnap vizsga lesz, ezért/így ma este tanulok és a Ma este tanulok, mert/mivel holnap vizsga lesz sorrend is teljesen természetes, addig a japánban az első tagmondatban van az ok: 明日テストがあるから、今夜勉強しようだ (Asita teszuto ga aru kara, konja benkjósijóda).

Nagy a különbség a vonatkozó mondatok esetében is. A japánban ugyanis nincsenek vonatkozó névmások, a mellékmondatban pedig nem találunk ragozott igét. Ehelyett – némileg a törökhöz hasonló módon  – az alárendelt mellékmondatban az igét főnevesítik, és ez kapcsolódik a főmondathoz. Általában véve is elmondható, hogy a japán a magyarhoz képest jóval szélesebb körben él a mondatban különféle szerepeket betöltő igenévszerű kifejezések használatával. A nyelvtanulók meglehetősen kreatívan próbálják feszegetni a magyar nyelv lehetőségeit, ami gyakran vezet olyan mondatokhoz, mint például a következők:

Sokat eszem után, fáj a hasam.

Először megyek Európába így kicsit aggódok, de örülök menni.

És szobák csinosak szeretnék lenni. ’Szeretném, ha a szobák szépek lennének.’

Udvariasság

Bár – mint láthattuk – a nyelvtani rendszerben is vannak különbségek a két nyelv között, talán nem túlzás azt állítani, hogy a japán diákok tanításakor a kulturális különbségek jelentik a legnagyobb nehézséget. Ezekkel a bejegyzés második része foglalkozik majd részletesebben, ám fontos hangsúlyozni, hogy a szociokulturális tényezők a nyelv rendszerében és használatában is elválaszthatatlanul jelen vannak. Különösen jó példa erre a japán nyelv egyik legegyedibb vonása, a nyelvi tiszteletadás. Bár a magyarban is vannak grammatikalizálódott eszközei a nyelvi tiszteletadásnak, a japán sokkal pontosabban és szigorúbban jeleníti meg a személyközi viszonyokat. Tévedés lenne tehát a japán tiszteleti nyelvet (keigo) a magázással azonosítani. 

A japán „beszédstílusok” (amelyeknek csak egyike a keigo) az egész nyelvhasználatot meghatározzák. A választott beszédstílustól függ az igék ragozásán kívül a nagyobb szintaktikai szerkezetek és a lexika megválasztása is. A választott formák a társalgásban résztvevő személyek közötti társadalmi viszonyokat jelenítik meg: létezik közvetlenebb, udvarias (némileg semleges) és tiszteletteljes (ezen belül tiszteletet kifejező, ill. szerénységet kifejező) beszédmód. Ha valaki nem beszél japánul, talán nehéz elképzelni egy ilyen komplex rendszert, de talán jó analógia lehet a XX. század első felének magyar nyelvhasználata, a méltóztatik, szíveskedik, bátorkodik igékkel képzett szerkezetekkel és a megszólítások sokaságával. Mindezt tízzel megszorozva talán már lehet fogalmunk a japán nyelv udvariassági rendszeréről...

A komplexitáson kívül a japán és magyar nyelvi udvariasság közötti legfontosabb különbség az, hogy a japánban a választott beszédstílus sokkal inkább a szituációhoz kapcsolódik, mint magukhoz a résztvevőkhöz. Jól tudjuk, hogy a magyarban a magázódásról tegeződésre való áttérés gyakorlatilag visszafordíthatatlan, és az adott pillanattól kezdve minden szituációban érvényes a két személy között. A japán nyelvben ezzel szemben inkább az adott szituációban betöltött társadalmi szerepek határozzák meg a választott beszédmódot, azaz ugyanaz a két ember különböző szituációkban különböző beszédmódokat használhat egymással. Előfordulhat például, hogy az esti sörözésen a beosztottak és a főnök közvetlen stílusban beszélnek egymással, másnap viszont újra a főnök-beosztott felállás lép életbe közöttük. Érdekes egy nagykövetségen dolgozó volt magyar szakos diák esete, aki egy másik ország japán nagykövetségén dolgozó barátnőjével személyesen közvetlen stílusban beszél, de telefonon, hivatali ügyekben jellemzően a keigot használják. 

Elmondhatjuk tehát, hogy bár a tegezéssel és magázással kapcsolatos formai kérdések nem igazán jelentenek problémát a japán diákoknak, fontos felhívni a figyelmüket a japán nyelvtől eltérő használati szabályokra, főleg arra, hogy a tegezés vagy magázás használata két ember között tipikusan az egyik vagy másik forma kizárólagos használatát jelenti. Ezzel remélhetőleg elkerülhetővé válnak az ahhoz hasonló esetek, mint amikor az engem egyébként tegező hallgatók önözésre váltottak, ha egy nagyobb szívességet akartak kérni tőlem vagy valamiért köszönetet akartak mondani.

A bejegyzés folytatásában a japán diákok tanításának szociokulturális összetevőivel foglalkozunk. Szó lesz az eltérő kommunikációs szokások okozta félreértésekről, a távol-keleti oktatási kultúráról, tanulási szokásokról és arról, hogy milyen eszközökkel próbálhatjuk legyőzni a tanulás során fellépő kulturális eredetű nehézségeket a magyar mint idegen nyelv órán.