Rendhagyó bejegyzésekkel jelentkezik adott anyanyelvű tanulók magyartanításának jellegzetességeit, módszertani sajátosságait bemutató sorozatunk: a következőkben Hegedűs Rita tanárnő három részes írását közöljük a német anyanyelvű diákok tanításáról, amelyet a szerző egyúttal egy személyes hangvételű, saját szakmai pályafutására is reflektáló visszatekintésbe ágyazott bele. Bízunk benne, a kollégák is érdekesnek tartják majd a német nyelvű diákok tanításáról szóló történeti visszatekintést és a harmadik részben rendszerszerűbben is kifejtett kontrasztív módszertani elemzés mellett az ezeket átszövő személyesebb szakmai részleteket is Tanárnő pályájáról. Köszönjük szépen a tartalmas írást.

Örömmel fogadtam a Pont HU felkérését, hogy németországi oktatói pályafutásom végéhez érve írjam meg tapasztalataimat a németek magyar nyelvi oktatásával kapcsolatban. Különös tekintettel Berlinre, hiszen kisebb-nagyobb megszakításokkal 15 évet töltöttem magyar mint idegen nyelv tanítással a Humboldt Egyetemen. A felkérést még vonzóbbá tette a közlési mód megjelölése: „laza, kötetlen stílusban, egyáltalán nem tudományos szövegként, hanem ismeretterjesztő jelleggel, de a szakmai közönségnek, tanároknak szólóan”. Szívem szerint szólt az utasítás: fontosnak tartom, hogy e hivatás művelői törekedjenek szakmai szempontból kifogástalan, de mégis közérthető kommunikációra. Különösen napjainkban megszívlelendő ez a szempont, hisz a MID-tanárok intézményes képzése a fellépő igények ellenére mindinkább visszaszorul. Sokan kényszerülnek arra, hogy saját erőből, rövidített idejű tanfolyamokon, kellő elméleti alapozás nélkül kerüljenek a mélyvízbe – számukra kifejezetten megnehezíti a szakmai tájékozódást a nyelvészeti szakzsargon használata.

A szerző (bal oldalon) a Humboldt Egyetem magyar tanszékének is otthont adó épület bejáratánál  Horváth Judittal, az Aarhusi Állami Egyetem magyartanárával

Személyes háttér

Német orientációm nagyrészt a családban, s ebből egyenesen következve az egyetemi tanulmányaimban gyökerezik. Még a múlt évezredben végeztem a magyar–német szakot, majd kétéves kiadói tevékenység, s ezzel párhuzamosan iskolai némettanítás után a MID-tanári munka 1979-ben kezdődött számomra az ELTE-n. A véletlen műve volt, jókor voltam jó helyen, hogy épp szükség volt egy magyar–német szakos óraadóra. Soha nem felejtem el azt a megilletődöttséget, amikor először léptem be tanárként a Piarista köz épületébe. Még ma is őrzöm emlékül a II. emelet 203-as terem kulcsát; azét a teremét, ahol – ha jól számolom – 20 éven keresztül sok-sok táblát teleírtam.

A rendszeres, irányított továbbképzés Éder Zoltán vezetésével indult. Hárman tanársegédek: Szili Katalin, a fiatalon elhunyt Kálmán Péter és jómagam alkottuk az első posztgraduális magyar mint idegen nyelv szak hallgatóságát. Az 1982-ben indult képzésen a kártyák automatikusan ki voltak osztva: mindenki a saját második nyelvén elérhető szakirodalmat tanulmányozza, az ehhez a nyelvhez tartozó történeti, módszertani kutatásokat végzi. A rám váró anyagok mennyiségét tekintve a Sors igazságtalan volt: ekkor vált világossá, hogy a magyar mint idegen nyelv oktatása nagyon nagy részben a lelkes és szorgalmas német ajkú lakosság igényeit szolgálta ki. Az évezredes egymásrautaltság, a közös kulturális fejlődés, s nem utolsó sorban a politikai viszonyok igencsak érdekeltté tették a hazafiakat és honleányokat, hogy anyanyelvünk titkaiba bevezessék az igen készségesnek mutatkozó német ajkú polgárokat. Akiknek keblét dagasztotta a hungarus-tudat: „Wie glücklich ist ein teutscher Mann, der unter ungarn ungrisch kann” (azaz: ’Micsoda boldogság egy német embernek, ha tud magyarul a magyarok között.’) – ez a felirat olvasható Bél Mátyás 1729-ben megjelent Der ungarische Sprachmeister című vékony könyvecskéjének borítóján (Bél 1729); ez a kép nézett le ránk tanulmányaink teljes ideje alatt a falról.

Bél Mátyás Sprachmeisterének egy későbbi, 1829-es átdolgozott kiadása: balra lent, a kép alatt az idézett mottóval

A MID és a németek

Bél (bővebben róla és munkásságáról például: Hegedűs 2010) tipikus megtestesítője kora hungarus-tudatú magyar entelektüelljének. Szlovák apa és magyar anya gyermeke, iskoláit a történelmi Magyarország különböző neves intézményeiben és Németországban végezte, tevékenységét a Habsburg Birodalom határain belül fejtette ki. Nyelvtanítási programja humboldti gondolatot előlegez meg: felismeri a nyelv nemzeteken átívelő összekötő erejét, a kapcsolatteremtés, egymás megismerésének lehetőségét, s ezzel tulajdonképpen megelőlegezi a későbbi „interkulturális kommunikáció” lényegét („Minden nyelv egy [láthatatlan] kört rajzol a nemzet köré, amelyhez tartozik. Ebből a körből csak úgy lehet kilépni, ha egyúttal átlépünk egy másik nyelv körébe. Egy idegen nyelv elsajátítása és helyes használata során addigi világszemléletünk új nézőponttal gazdagodik, mivel mindegyik nyelvben benne rejlik az emberiség egy részére jellemző fogalmak és a gondolkodásmód teljes szövedéke." W. v. Humboldt 1824-26: 60 – a szerző saját fordítása). Bél tankönyvei valahol átmenetet képeznek a nyelvtan és nyelvkönyv között, az újabb és újabb átdolgozott kiadások egyre inkább közelítenek a mai értelemben vett, a kommunikációt előtérbe helyező tananyagokhoz.

Wilhelm von Humboldt szobra a Humboldt Egyetem főépülete előtt Berlinben

Kétségtelen, hogy az akkori MID-tankönyvpiacon túlsúlyban voltak a németajkúak számára készített nyelvkönyvek. Ez magyarázható egyrészt a száraz piaci törvényekkel, de nem elhanyagolható tényező a korabeli német nyelvészet hatása, valamint az ottani nyelvoktatás modernsége sem. A megjelenő művek sokasága elképesztő – különösen, ha összevetjük a mai nehézkes könyvkiadási gyakorlattal. Épp ezért nem is próbálom a teljesség látszatát kelteni, inkább néhány érdekességet ragadok ki.

Kedvenceim közé tartozik Beregszászi Nagy Pál 1797-ben megjelent nyelvkönyve (Beregszászi 1797), melyben különösen nagy lépést tesz a szórend tendenciáinak leírásához. Azt se felejtsük el, hogy e tankönyvet egy évvel előzte meg kellően azóta sem méltatott műve (Beregszászi 1796), melyben korát megelőzve a modern tipológiának szinte legtöbb eszközét alkalmazta.

Ha időrendben haladunk a különlegességek felsorolásában, nem hagyható említés nélkül Márton József nyelvkönyvírói és tanári teljesítményének méltatása – ugyan ez utóbbi tevékenységéről leghíresebb tanítványának, Wilhelm von Humboldtnak igen lesújtó volt a véleménye (Gragger 1924: 32). Ha már a nyelvmestereknél tartunk: Ferenc József kiváló nyelvtudását egy szintén kevéssé ismert nyelvtanárnak, Nemeskéri Kiss Pálnak köszönheti, akinek nyelvtani diktátumai szerencsére fennmaradtak (Pelcz 2009). Nemcsak a tartalom, a forma is számos újszerű vonást mutat: az akkor divatos Toussaint-Langenscheidt-módszert alkalmazó, kiváló üzleti érzékkel megáldott Róder Adolf egymás után, levélformában megjelenő leckék segítségével vezetgette Vas megye német ajkú polgárait a magyar nyelv útvesztőiben (Róder 1873, Hegedűs 1998).

A németek számára készült nyelvtanok, nyelvkönyvek száma a század végéhez közeledve egyre sokasodott. Már csak egy zseniális polihisztorra, Brassai Sámuelre volt szükség, hogy ezekből, valamint saját nyelvtanári tapasztalataiból leszűrje következtetéseit, s ezzel megteremtse a magyar nyelv leírásához kiválóan alkalmazható funkcionális szemlélet alapjait. Brassai kiváló pedagógus is volt: 1881-es Die Reform des Sprachunterrichts című röpirata (Brassai 1881) végeredményben Vietor (1882) „átdolgozásában” vált ismertté.

Brassai Sámuel (1797/1800–1897)

Visszatérve a „személyes érintettségre”: posztgraduális MID-hallgatóként, Éder Zoltán irányításával az 1983-as tanévben rám szakadt, pontosabban fogalmazva magával ragadott a némettel való összehasonlításra épülő, majd egyre inkább önmagára találó elméleti és gyakorlati nyelvtudomány, illetve nyelvoktatás-történet. Már akkor megfogalmazódott bennem a kérdés: hogyan lehet, hogy ez a kristálytisztán nyomon követhető, szinte egyenesvonalúan fejlődő, a Prágai Iskolát megelőlegező nyelvészeti irány egyszer csak, valamikor a 20. század első évtizedeiben irányt vált, egyre formálisabbá, merevebbé, strukturalistábbá válik, hogy aztán megpróbálja belepréselni magát a generatív keretek közé?

Az Ungarische Jahrbücher első számának címlapja

Mondanom sem kell, hogy a válasz szintén német forrásból érkezett: 2016-ban, a berlini magyar tanszék fennállásának 100. jubileumára készülve lapoztam át az Ungarische Jahrbücher nyelvészeti tárgyú tanulmányait. Ezekből vált világossá, hogy a történetet, struktúrát és tipológiát homogén funkcionális szemléletté egyesítő, a kognitív megismerés irányába megnyitó látásmód tovább élt, összekötve  a Gragger által létrehozott berlini műhelyt az élvonalbeli magyar nyelvészekkel (Hegedűs 2018, 2019). És ez az a szemlélet amely a MID oktatásában már évszázadok óta, az anyanyelvi oktatásban még ma is csak sporadikusan, de legalább jelen van. Az elméleti nyelvészetben – most, „nyugdíjas nyelvészként” fel merem vetni – még mindig inkább az angolszász nyelvészetből importált megközelítések dominálnak, ahelyett, hogy bátran tekintenénk kiindulópontnak, tertium comparationisnak (Lat.: ’a hasonlatban a harmadik’; az a pont, amelyben két különböző dolog megegyezik s ezáltal az összehasonlítás alapját, lehetőségét alkotja) az indoeurópai nyelvekkel kulturális közösséget alkotó, de szerkezetében ettől eltérő magyart. Ennek tudatosítása és további feltárása, kidolgozása a fiatal generációra vár!

Felhasznált irodalom:

Bél Mátyás 1729. Der ungarische Sprachmeister oder kurze Anweisung zu der Edlen ungarischen Sprache. nebst einem Anhang von Gesprächen. Der hochlöblichen Deutschen Nation, zum Nutz und Dienste gutherzig gestellet von Meliboei Pressburg, bey Johann Paul Royer, Auf Kosten eines guten Freundes.

Beregszászi Nagy Pál 1796. Ueber die Aehnlichkeit der hungarischen Sprache mit den morgenländischen. Leipzig,

Beregszászi Nagy Pál 1797. Versuch einer magyarischen Sprachlehre, mit einiger Hinsicht auf die Türkische und andere morgenländischen Sprachen. Erlangen.

Brassai Sámuel 1881. Die Reform des Sprachunterrichts. Kolozsvár

Gragger, Robert 1924. Zur Geschichte der ugrofinnischen Sprachwissenschaft: I. Wilhelm von Humboldt. Ungarische Jahrbücher IV. 27-40.

Hegedűs Rita 1998. Nyelvtan és kommunikáció viszonya egy szombathelyi magyar nyelvkönyvben. In: Giay Béla,  Nádor Orsolya (szerk.). Magyar mint idegen nyelv és hungarológia. Budapest. 118-124.

Hegedűs Rita 2010. Mi változott a Sprachmeister óta?: Tudomány, oktatás Bél Mátyás szellemében. In: Vancóné, Kremmer Ildikó; Kozmács, István (szerk.) Közös jövőnk a nyelv I.: A nyitrai magyar pedagógusképzés 50 éves évfordulója tiszteletére tartott nemzetközi konferencia előadásai. Konstantin Filozófus Egyetem, Nitra. 137-146.

Hegedűs Rita 2018. Tradition und Modernität in den Sprachwissenschaftlichen Aufsätzen der Ungarischen Jahrbücher. In: Görbe, Tamás; Halász, Hajnalka; Hegedűs, Rita; Lőrincz, Csongor (szerk.) Übersetzungsereignisse: Kultur, Wissenschaft, Geschichte. 100 Jahre Hungarologie in Berlin. Praesens, Wien. 155-170.

Hegedűs Rita 2019. Tradíció és modernség az Ungarische Jahrbücher nyelvészeti írásaiban. 2. A funkcionális szemlélet kibontakozása a berlini műhelyben. In: Magyar Nyelv 3. 347–357.

Humboldt, Wilhelm von 1824-26. Grundzüge des allgemeinen Sprachtypus. HGS, Bd. 5, S. 387f.

Pelcz Katalin 2009. Nyelvmesterkedés – Ferenc József magyarul tanul. Új Mandátum, Budapest.

Róder, Adolf 1873. Brieflicher Unterricht für das Selbststudium der ungarischen Sprache. Szombathely.

Vietor, Wilhelm 1882. Der Sprachunterricht muss umkehren! Ein Beitrag zur Überbürdungsfrage. Henninger, Heilbronn.